Téridő

Mi hát az idő? Ha senki sem kérdezi, tudom; ha/kérdik tőlem, s meg akarom magyarázni, nem
tudom. (Hippói Szent Ágoston)

Ezt a könyvben is idézett, ősidők óta fennálló dilemmát feszegeti Oberczián Géza új kisregényfolyama. A természettudomány és a szellem legkiválóbb elméi is igyekeztek már megválaszolni, ki a fizika, ki a filozófia felől közelítve. Az ő elméleteik köré fűzi az író könyvének történeteit, lehetséges párhuzamokat vonva a tudományágak között.
A Téridő egymással lazán összekapcsolódó, mégis összefüggő kisregényei mindhárom idődimenziót felvonultatják, megjelenítve az időben való létezés archetípusait: ki a múltba réved, ki belevész a jelenbe, ki a jövőjét építgeti.
Izgalmas írói megoldás, hogy az eltérő idődimenziókat megjelenítő mindhárom történet (Szingularitás, Eseményhorizont, Entrópia) egyaránt jelen időben játszódik.
Miért ragad bárki is a múltban? Hogyan lehet továbblépni, megélni a jelent, a mindennapok valóságát? Mikor, mitől válik láthatóvá a jövő? A feszes ritmusú, sodró lendületű szövegek hősei több választ is példáznak a kérdésekre, miközben a sokszor végletesen és sarkítottan ábrázolt helyzeteik dacára nem különleges figurák: maiak, átlagosak, akiknek sorsa egyben az idő játéka is.

Részlet

Nézem ezt a házat az első kapavágás óta, hogy nekiláttak falakat húzni, mindig jelen időben látom, ebben a tekintetben a múlt a ház előtti kor, a jövő a ház nélküli kor, köztük a jelen van változatlanul, csak a ház módosul és a lakók és a környezet, de én itt vagyok, nem alakítok, csak szemlélek, nem ítélek, csak feljegyzek, nem pusztítok, csak tudomásul veszek, mégis mindenki engem okol elveszett reményekért, csődbe ment sorsokért, imbolygó korlátért, eltörött csövekért, hulló vakolatért, még az akadozó fűtésért is. Pedig csak létezem, nincs hatásköröm, és mivel a szemem előtt íródik, bár tisztán látom ugyan a múltat, előttem is sötét a jövő, én is vakon tartok oda, egyszer lassan, mint ez a ház, ami idestova száz éve áll (…)
[A ház] igazi kispolgári lakhely lett, elszegényedett, jobb helyről érkezett, vagy reményeik szerint oda tartó emberek lakják, ósdi menedék ez, ahol kihúzzák addig, amíg megint történik velük valami. Bármi. Akármi. Amíg el nem jön a következő perc. Amíg jövővé nem változik a jelen.
Addig itt vagyok kimerevedve, bennem a múlt és a most végtelenje. Ezt a percet, mint minden percet, egyedül a következő perc különbözteti meg a többitől.