Téridő

Eseményhorizont

Jelenidő

(kisregény)

Mi hát az idő? Ha senki sem kérdezi, tudom;
ha kérdik tőlem, s meg akarom magyarázni,
nem tudom.
(Hippói Szent Ágoston)
Az idő különös dolog.
Ha csak úgy éldegélünk, egyáltalán semmi.
De egyszer csak eljön,
amikor nem érzünk mást, csak őt.
(Hofmannsthal: A rózsalovag, 1. felvonás)

„Az eseményhorizont határfelület a téridőben: az azon túli események már nem lehetnek hatással a megfigyelőre. Létrejöhet egy szingularitás körül, ahol a gravitáció olyan mértékű, hogy a téridőt végtelenné görbíti, és a fény sem tud kijutni belőle, az idő pedig végtelenné lassul. A szingularitás határfelületén az ekkor kialakult eseményhorizont nem más, mint az a pillanat, ami mindig a jelenben marad, sosem kerül át a jövőbe, mégis magában hordozza a múlt összes pillanatát. Ha elképzelünk egy utazót, aki a szingularitás közepébe akar eljutni, az őt megfigyelő személy szemszögéből az látszik, hogy az eseményhorizontot közelítve az utazó egyre lassabban halad, az eseményhorizontnál pedig »kimerevedik a kép«, mivel az onnan érkező fénysugarak végtelenül sok idő múlva érik csak el a megfigyelőt. Az utazó ezzel szemben saját idejében véges idő alatt éri el az eseményhorizontot. Ez azt jelenti, hogy az utazó múltja és jövője a megfigyelő számára egyetlen végtelenné nyúlt jelen idővé alakul.”

 (Stephen Hawking: Az idő rövid története című műve alapján)

(21.59–22 óráig)

Az idő vasfoga, haha, szó sincs ilyesmiről, milyen furcsa képzet, profán elképzelés, hihető tán, hogy az örökkévalóságban a vasfog nem rozsdállna el, mállana szét, és ha mégis, akkor vajh mitől függne az elmúlás? Ostobaság, hogyan is romlana tovább például ez a ház itt, mitől hullana nagy darabokban a régen sárga, mára piszkosfakó vakolat a földre, felfedve százéves téglát, puszta szerkezetet? Ez a ház már az építésekor avítt volt, fő, hogy olcsó legyen, ez volt a vezényszó, szegény munkáscsaládoknak készült, itt voltam akkor is, látom most is, húszlakásosnak indult, tizenkettő lett belőle, egyszercsak félbemaradt, legyintettek rá, ennyi elég, most mindössze hat lakható úgy-ahogy, csak az egyik szárny, a másik romos, életveszélyes. Az egyetlen szép elem a kovácsoltvas korlát volt a lépcsőházban és a függőfolyosón. A lakatos örömében csinálta, lassan, aprólékosan, a lánya esküvőjére készült el, amit e házban ültek, ő volt az első gondnok a földszint egyben, pontosan harminc évig toldozták a házat a férjével.

Amikor új volt a korlát, a csodájára jártak, akkor bezzeg senki nem emlegetett, most, mikor félig kidőlve, inogva, rozsdamarva, évszázados porosan nyikorog a pokoli szélben, mondhatom, bár rám fogják, nekem aztán semmi közöm hozzá, inkább a savas esők, a fagyok, a természet ereje, a lakók lelketlensége és a gondozatlanság rontotta le, elvásik, mint az a bizonyos vasfog, rám ne mondja senki, hogy hibás vagyok.

Nézem ezt a házat az első kapavágás óta, hogy nekiláttak falakat húzni, mindig jelen időben látom, ebben a tekintetben a múlt a ház előtti kor, a jövő a ház nélküli kor, köztük a jelen van változatlanul, csak a ház módosul és a lakók és a környezet, de én itt vagyok, nem alakítok, csak szemlélek, nem ítélek, csak feljegyzek, nem pusztítok, csak tudomásul veszek, mégis mindenki engem okol elveszett reményekért, csődbe ment sorsokért, imbolygó korlátért, eltörött csövekért, hulló vakolatért, még az akadozó fűtésért is. Pedig csak létezem, nincs hatásköröm, és mivel a szemem előtt íródik, bár tisztán látom ugyan a múltat, előttem is sötét a jövő, én is vakon tartok oda, egyszer lassan, mint ez a ház, ami idestova száz éve áll, másszor gyorsan, mint az ostrom idején épp itt pergőtűzbe keveredett ifjú, akinek az élet volt a múlt, a jövő a halál, mert ahol én voltam, a jelenben épp átfúrta a homlokát egy golyó. Nem én voltam a halála, csak egyszerűen elfogytam a számára, immár nélküle létezem, és ő már nem létezik bennem tovább. De együtt maradt a házzal, ide földelték a szomszédos fasorba, senki se tudta, ki fia, borja. A múlt ólomfogainak nyoma mint valami óriásharapás még látszik a kapu körüli boltíven és a gondnoklakás ablaka mellett, néhányszor megpróbálták már bevakolni a lövésnyomokat, de mindannyiszor kihullottak, talán azért, hogy a halandók sose felejtsenek.

Már nem lakik munkás a házban, igazi kispolgári lakhely lett, elszegényedett, jobb helyről érkezett, vagy reményeik szerint oda tartó emberek lakják, ósdi menedék ez, ahol kihúzzák addig, amíg megint történik velük valami. Bármi. Akármi. Amíg el nem jön a következő perc. Amíg jövővé nem változik a jelen.

Addig itt vagyok kimerevedve, bennem a múlt és a most végtelenje. Ezt a percet, mint minden percet, egyedül a következő perc különbözteti meg a többitől. A 21 óra 59 perc és 22 óra között kialakult eseményhorizontban lényeges dolgok történnek a házban.

A festő és a lány lassú lépésekkel távolodnak a háztól, nem néznek vissza. A lány azon gondolkodik, hogy szívesebben maradt volna a lakásban, ha nem lenne ilyen hideg, igaz, a fűtőtest már jó meleg volt, amikor eljöttek, de a levegő még hűvös a napok óta elromlott fűtésnek köszönhetően, és rendeltek volna inkább pizzát, és beszélgettek volna ezzel a fura, ám igen jóképű férfival, szeretné őt megismerni közelről, és nemcsak a testét, hisz azzal már van tapasztalata, nagyon is kielégítő, de őt magát is, a gondolatait, megtudni, mitől olyan magának való, szótlan, kissé mogorva, mert azért látszik, hogy valami történt vele, valami baja lehet. Igazából ő nem ilyen, állapítja meg, nem lehet ilyen, a képei tele vannak érzelmekkel, annyira szomorúak, annyira melegek, vagy éppenséggel ridegek, mindegy is, a vásznakon túlcsordulnak az érzések, bármilyen irányba is, gondolja a lány. Aztán arra is gondol, hogy szeretné megismerni azt a nőt, akit a festmények ábrázolnak, ugyanis minden festmény ugyanazt az alakot mutatja, ugyanabban a pózban, és ez különlegessé teszi mindegyiket, épp azért, mert annyira különböznek egymástól, miközben mégiscsak egyformák, és mert a nő szép, nemcsak mert ideologizálta a festő, hanem mert sugárzik belőle a harmónia, akkor is, ha éppen fekete-fehér fagyos hangulatot áraszt a kép. Vajon ki lehet, és vajon miért őt festette meg ez az ember, és engem vajon miért festett le, és lesz-e folytatása, rólam is készül-e ilyen sorozat, sorjáznak a kérdések a lány fejében, mert én szeretném, nagyon is. És akkor az jut eszébe, hogy meg akarja fogni a férfi kezét, de nem lehet biztos benne, hogy ő is akarná-e, ezért tesz egy bizonytalan mozdulatot, mintegy véletlenül megérinti a csuklóját, mire a festő reflexszerűen elrántja, szinte észre sem véve, mi volt az érintés, ami miatt a hirtelen mozdulatot tette; elmerült a gondolataiban, állapítja meg a lány, itt sem vagyok a számára, ha lemaradnék, észre se venné. A festő lassan eszmél, hogy valami megváltozott, más lett a léptek üteme, új ritmus szállt be az addigi monotóniába, elmélázik, mi az oka, hisz csak ők vannak odakint, és egy gyerek nem messze, de az áll egyhelyben, aztán észreveszi, hogy a lány nincs mellette, lemaradt, lassulnak a léptei, ez az idegen ütem zavarta meg a gondolatait, addig együtt léptek, most, hogy a lány lelassult, az eddigi harmónia megbomlott, gondolja a festő, érdekes, észre sem vettem, miféle harmónia alakult itt ki, csak mikor vége. Megáll, hátrafordul a lányhoz, kezét nyújtja felé, úgy int, gyere, mondja, ne maradj le, és hagyja, hogy a lány megfogja a kezét. Menjünk, mondja, nagyon éhes vagyok. Az idegen, kicsit hűvös tapintású, a megszokottnál apróbb kézzel a kezében indul újra, élvezi a pillanatot, amire már nagyon régen nem volt példa, hogy nyugodt és bizakodó, igyekszik semmire sem gondolni, nehogy megtörjön a varázs, de nem tud szabadulni a kérdéstől, vajon ez a pillanat-e az, amikor minden megváltozik, amikor végképp felszabadul, és hogy ezután dönthet-e egyedül, vagy a távolból még mindig egy hiányzó árny befolyásolja majd a döntéseit. Kicsit megszorítja a lány kezét, az kíváncsian felnéz rá. Menjünk, ismétli a festő, tényleg nagyon éhes vagyok.

Az özvegyasszony a földszint háromban ingerülten ripakodik a fiúra, hogy hozzon már egy pohárkával, hangja rekedt, de erőteljes, micsoda rikácsolás, gondolja, honnan jönnek ilyen hangok belőlem, aki mindig búgtam a szerelmes dalokat, érdekes alt hangom volt, egész különleges, mondta az olasz impresszárió, máris utazzon el velem, maga nagy sikerre hivatott, tódította, magát nemzetközi karrier várja. Az öregasszony keserűen elmosolyodik, fogalma sem lehetett, gondolja, hogy terhes voltam, eltitkoltuk mindenki elől, kimerültségre hivatkozva nem léptem fel egy ideig, annál nagyobb volt a közönség várakozása, mikor a szülés után visszatértem az éjszakába, és a siker bódító, a gyerekről nem tudott senki, csak a férjem, még a gyerek se tudta, hogy én vagyok az anyja, mi több, nem tudja most sem… ez a melák… hol a vodkám, mi tart ennyi ideig? Nem tudom, miért csinálom ezt, morogja a fiú, tisztára megőrültem, hogy foglalkozom veled egyáltalán, vén banya, se pénzed, se értékeid, semmi nem marad utánad, aminek hasznát vehetném, mi érdekem nekem, hogy ápollak téged, ellátlak, fizetem a rezsit, a kajádat, még a piádat is, amit már fel is szippantottál, vén szivacs, nincs egy csepp se, üresek az üvegek, de mi közöm hozzád, semmi, nem vagy az anyám. Most azt kéne mondani, hogy de igen, gondolja az öregasszony. De igen, én vagyok az anyád, mondja. A fiú megdermed, hazudsz, sziszegi, egész közel hajol az öregasszony arcához, fenyegetőn vicsorog, hazudsz, ismétli, keze ütésre emelkedik, és teljes erejével beleöklöz a fotel támlájába. Az özvegyből velőtrázó sikítás szakad fel, összekuporodik, alig nagyobb a hatalmas fotelban, mint egy díszpárna, fejét eltakarja a kezével, ne bánts, ne üss, akarja mondani, ehelyett azt mondja, szaladj már ki az éjjel-nappaliba egy vodkáért, kisfiam, kérlek szépen.

A gondnok pizsamában ül a tévé előtt, felesége feje már lebillent, elszunnyadt a kanapén, horkolása aláfesti a vetélkedő eredményhirdetésének baljós zenéjét. A gondnok sípolva veszi a levegőt, szája teljesen kiszáradt a lihegéstől, egy csésze teát szeretne, hogy megnedvesítse, de felállni nem akar, úgy tesz, mint akit érdekel az eredmény, mert akkor holnap lesz miről beszélnie az asszonnyal, bealudtál, mondhatja majd neki, én pedig végignéztem neked, pedig egy nagy marhaság, tudod, hogy annak tartom, egy marhaságnak, de neked megnéztem, mondja majd, közben eltűnődik, mennyivel jobban esne most egy tea, mint ezt bámulni, különben is álmos vagyok, gondolja, de meg kell tennem a holnapért, acélozza meg magát, mert ha nem, egész nap nem fogunk tudni miről beszélni, akkor meg csak összeveszünk, és ugyanazt hajtogatjuk, mint az elmúlt tizenöt évben, ne adjisten a gyerektéma is előkerül, az pedig maga lenne a pokol, inkább a halál, gondolja, aztán elhessegeti, mint minden este, és újfent rájön, hogy mennyire gyáva, hogy nem meri megtenni, pedig már rég meg kellett volna, már tizenöt éve, mikor a kórházi ágyon magához tért, már akkor meg kellett volna tenni, miféle élet ez így, gondolja, összeszedi a bátorságát és kikapcsolja a tévét, bár még nem is hirdették ki a nyertest, kiballag a konyhába, mégiscsak csinálok egy teát, mondja fennhangon, ha már te bealudtál.

A nőből, aki a földszint kettőben lakik, hatalmas sikoltással szakad fel az orgazmus, a hosszú hónapok óta elfojtott vágy elsöprő ereje szinte megsüketíti a férfit. Védekezésül a feltörő kéj intenzitása ellen inkább legördül az asszonyról, akit aznap este ismert meg, és bár látott már párszor a házban az emeleti lakása előtti függőfolyosóról, ahogy az udvaron a kislányával játszott, nem is igazán tetszett neki, jellegtelennek tartotta, amolyan tizenkettő egy tucat típusnak, most pedig kielégületlenül fekszik mellette, miközben a nő még sóhajtozik és remeg az élvezettől. Rég lehetett része ilyesmiben, gondolja, és ráébred, hogy ő sem büszkélkedhet túl sok hasonló élménnyel az elmúlt hetekből, amióta a felesége terhes, nem engedett neki, mondván, árthat a babának, hiába mutatott szakirodalmakat, amik mindezt cáfolták, csak nem állt kötélnek. A nő fokozatosan ébred ismét tudatára a helyzetnek, amibe olyan váratlanul keveredett, szemérmetlenül széttárt végtagjait összehúzza, mintegy eltakarja magát az idegen férfi előtt, nem néz rá, és az sem fordul felé, úgy viselkedik, mintha egyedül lenne, gondolja a nő, olyan, mint aki mindig egyedül van, talán mondanom kéne valamit, hogy észrevegyen, hogy jó volt, vagy ilyesmi, és be kéne takarózni, mert nagyon hideg van, vagy még jobb lenne felöltözni és szó nélkül kislisszolni, lehet, észre se venné, gondolja, lassan a férfi felé fordul, és azt mondja, köszönöm, bár maga sem tudja pontosan, mit is köszön meg, azt, hogy szeretkezett vele ismeretlenül, vagy hogy néhány másodpercre nő lehetett újra oly hosszú idő után, vagy talán hogy felismerte, hogy milyen megalázottnak érezte magát, amikor találkoztak, és csak segíteni próbált ezen az univerzális módon, vagy csak nem ellenkezett, mikor ráhajtottam, tette hozzá, ezáltal csökkentette a veszteségérzetet a férjem miatt, gondolja. Kár volt az egész napi hazudozásért, csak rosszabb lett minden, de erről a szomszéd férfi nem tudhatott, senki nem tud róla; a köszönöm még ott visszhangzik közöttük a sötét szobában, mikor a férfi esetlenül felé fordul, megérinti a vállát, és azt mondja, szívesen.

A földszint kettőben a kislány felébred, ijedten körülnéz, csodálkozik, hogy milyen sűrű a sötét. Anya mindig égve hagy egy lámpát, mert fél éjszaka, bár nem vallja be, de én tudom, gondolja, most miért nem ég a lámpa, elbizonytalanodik. Anya, szól hangosan, de nincs válasz, felkel, átmegy a másik szobába, de ott is üres a sötét, anya sehol, most már fél, a konyhában a vendégség utáni felfordulás, mosatlan edények, maradékok halmokban. Egyre hangosabban szólongatja az anyját, fázik, felhúz egy kardigánt és kilép az udvarra, a hideg arcon csapja. Eszébe jut a délelőtti sárkányvadászat, és elmosolyodik, milyen aranyos bácsi, gondolja. Áll az udvaron, de az is üres, ott sincs anya, csak sötét van. Elindul a kapu felé, hátha anya az esti vendéget, azt a kollégáját kísérte ki, és most ott integet neki a kapualjban; közben elmegy a postaládák mellett, hirtelen melegség tölti el, amikor eszébe jut az apja képeslapja, amiben azt írja, hogy hamarosan hazajön, de aztán újra fázni kezd, és anya nincs a kapunál. Elindul a villamosforduló felé, hátha el is kísérte a vendéget. Ahogy távolodik a háztól, egyre bizonytalanabb, megáll, körülnéz: nem messze két ember ballag kézen fogva, de egyikük sem anya, megismerné még ilyen messziről is, és ekkor sírni kezd.

Az első emelet kettőben a fiatalember a laptopja fölé hajolva ír. A blogja legújabb bejegyzésén dolgozik, lelkesen, amiért nagy nehezen meggyőzte magát, hogy ez lesz az áttörés, ettől az elbizonytalanodottak is megerősödnek a hitükben, és végre elhatározta, hogy leírja a napi rítus koreográfiáját, úgy érzi, ezzel visszahódíthatja a követőit, igaz, nincsenek sokan, amikor elindította a blogot, nagyobb sikerre számított, de ez a tíz ember rendszeresen olvassa, amit ír, kommentelnek, kérdeznek, vitatkoznak, tanulnak, és ami a legfontosabb, elfogadják őt vezetőnek, hallgatnak rá, megosztják vele a tapasztalataikat, ő pedig bátorítja őket, igyekszik elmélyíteni a hitüket, de eddig nem merte legbensőbb titkát, a rituálét megosztani velük, úgy érezte, az nagyon személyes, és ki-ki keresse meg a saját rítusát, erre biztatta is őket pár bejegyzésben, de úgy látszik a követői kevésbé önállóak, útmutatást várnak, úgyhogy most megkapják végre, és ezután mindennap csinálhatják egyszerre, sőt, bár erre alig mert gondolni, találkozhatnának is mindannyian, esetleg kibérelhetnének egy kisebb termet, ahol elférnek, és ő megtanítaná nekik a mozdulatokat és attól kezdve együtt végezhetnék a napi szertartást, az nagyon szép lenne. De ne szaladjunk ennyire előre, gondolja, és ír: a mozdulatsort nyugat felé indítjuk, és gondolatban az ifjúságot keressük, hisz ha nyugat felé indulunk, csökken az idő ahhoz képest, ahol épp tartózkodunk, tehát a nyugat a Kereső Ifjúság jelképe, míg a kelet a Bölcs Alkonyé, mert ha arra indulunk, az idő nőni fog a kiindulási ponthoz képest. Nyugatról észak felé haladva jutunk keletre, majd onnan délen keresztül vissza. Egy alkalommal huszonnégyszer kell megtenni ezt a kört a meghatározott lépésekkel és karmozdulatokkal fél óra alatt. Miután kicseréltük a karórákat a karjainkon, ugyanezt a sorozatot újra végig kell csinálni újabb harminc perc alatt, így egy óra alatt minden karórával egyszer lemodelleztünk egy teljes napot, írja. Fontos megjegyezni, hogy a rítust mindennap azonos időben, preferáltan déli tizenkét órakor kell elvégezni…

Ez a kimerevedett perc, mint minden velük töltött perc magában hordozza a szereplők, az elődeik és a ház teljes történetét. Az eseményhorizont leírására ezért a benne sűrűsödő elmúlt tizenkét óra eseményei elegendők…