A küldöttek

dr. Simon Péter a tűzről

 2013 augusztus 13. Mwanza

 1.        

            Zúg a tömeg odakint, a több ezer tüntető hangja megmagyarázhatatlan morajló összhangzattá állt össze, érdekes, szinte szép, mint egy zenei kísérlet, crescendo, amit a közös akarat és meggyőződés vezényel egységes darabbá. Tegnap délután kezdtek összegyűlni, a kiáltozás, skandálás – go home, leave fish! – alakult át a fura muzsikává, mint ahogy hajdanán a falunkban a cigányok kiáltozása vált sirató dallá, hosszú, elnyújtott rikoltásaik szelídültek dallammá, mintha csak elbúcsúztatták volna az üzemet, amit felgyújtottak, de az ő éneküket aláfestette a tűz vad bömbölése. Sosem hittem azelőtt, hogy az égés hallható.

      Különös éjszakák. 

 2.

„Nem tudom, hogy kell tőled elbúcsúzni, legszívesebben veled maradnék…”. A mondat elhangzott, ott gomolyog közöttünk kimondva, sűrűsödik attól, ami bennszakadt, amiről nem beszélünk.

 Állunk egymással szemben a metrón, az utolsó közös megálló, le kell szállnom, ő még megy tovább, kapaszkodik. Néz engem, arcán várakozás, óriásira nyílt barna szemeibe beleveszek. Nem szól. Látom rajta, már tudja, hogy késő. Szerintem tegnap is tudta. 

 Vállunkat húzza az utazótáskánk, ferdén állunk, ellentétes irányba dőlünk. Még fél perc, amíg befutunk az állomásra. Harminc rövid másodperc a cselekvésre. Rengeteg idő a halogatásra. Burokba von a tehetetlenség.

 Másfél nap, harminchat óra. Ennyi ideje ismerem. Jó érzés, büszke vagyok. Összeakadtunk a tömegben, egyszer csak ott volt mellettem, kérdezett valamit, válaszoltam, pillantásunk összefonódott, azután beszélgettünk, csak ő meg én, köröttünk a rengeteg ember, ez mégiscsak egy rendezvény, öregek, fiatalok, nők, férfiak, szépek, csúnyák, tehetségesek és sarlatánok, mi pedig együtt, ösztönös kizárólagossággal. Betölt az arca, betöltöm a tekintetét. Nevetünk, ugratjuk egymást, történeteket mesélünk, véleményt mondunk, hümmögünk hozzá. Koncentrálunk, megszakítás nélkül jönnek a szavak, okos, szellemes, közvetlen társalgás, megrezdülünk, reagálunk. Közel húzódunk, érzem az illatát, meglegyint a lehelete. Nem érünk egymáshoz. Egyszer sem. Véletlenül sem.

 Végig beszéljük a napot és az éjszakát. Nincs idő, csak tér. Sétálunk. Kisváros, görbe utcák, terecskék, kihaltak a fülledt nyári estében. Néhány konferenciázó inni akarna, kérdezgetnek minket, van-e valami nyitva, majd hangoskodva odábbállnak. Megyünk tovább, feje a vállamnál, arca kifehérlik hátrahulló barna hajából, ahogy felnéz rám a lámpafényben. Koppannak sarkaink a macskaköveken, egyszerre lépünk az üres belvárosban, összeáll a ritmusunk, szavaink visszhangoznak. Belém hasít a gondolat: kik vagyunk mi így együtt, és mi minden lehetnénk? Egy pillanatra elmerülök ebben, befelé figyelek, észreveszi, elhallgat. Zavart csend, megállunk. Várakozásteli.

 „Képzeld…” mondom tompán, és új történetbe kezdek. Elindulunk, pár lépés után ismét összerázódik az ütemünk.

Találunk egy nyitott kocsmát. Ócska lebuj, a konferenciázók már felfedezték, nagyhangon szónokolnak. Záróra van, veszünk palackos bort, csatlakozunk a társasághoz. Indulunk vissza a szállásra, de szigetet képezünk, nincs lehetőségük hozzánk szólni. Csak addig hallgatunk, amíg kortyolunk a borból, hosszútáv beszélünk mi ketten, keresztül az éjszakán.

 Már világosodik, amikor lefekszünk. Mindenki a maga szobájában. Hiányzik, szorongok, mi lenne, ha…? ezen gondolkodom. Korán kelek, hazatelefonálok a feleségemnek, hangom fegyelmezett: minden rendben, jól vagyok, estefelé érkezem, szia.

 Együtt reggelizünk, üde, mint az új nap, amire ébredtünk. Mosolyogva csevegünk, mintha mi sem történt volna, vagy mintha megtörtént volna, vagy… Egyre inkább azt érzem, hogy közöm van hozzá. Később külön ülünk az előadóteremben, neki ott a munkája, hát előre megy, végig őt nézem. Néha hátrapillant, rám nevet. Számon tart.

 Délután hazafelé a vonat tömött, addig keresünk, amíg közösen találunk helyet. Még két óra együtt, könyveket mutogatunk egymásnak, közben próbálnám kipuhatolni, találkozhatunk-e, de ő Pesten csak átszáll, feladom, mielőtt belekezdenék. Lassul a beszéd, olvasunk; különös, nagyon rég olvastam valakivel egy könyvből, legutóbb mesét a gyerekekkel.

 Megáll a metró, kinyílik az ajtó, feltárul a tér, amiben ő már nem lesz mellettem. Kilépek, utánam néz, nem tudom, mire gondol. Mindegy, nyugtatom magam, a lányom lehetne.

 Ettől még hülyébben érzem magam.

 3.

Éberen fekszem az ágyon már jó ideje, ezen a néhány éves történeten merengek, kavarog bennem föl-le, nem is tudom, mióta nem jutott eszembe, de egy különös asszociáció révén, amikor az éjjel elhatároztam, hogy még ma felhívom Andrást, beugrott és nem tudok szabadulni tőle.

 Bizonytalan döntések.

 4.

Az egész szobát égő vörösre festi a tobzódó napfelkelte, a trópusi hajnalban szinte lángol a tükör velem szemben, még a melegét is érzem, ennek ellenére megborzongok, lúdbőrös lesz a karom is, és ez nem azért van, amiért kialvatlanul ért a reggel, mert a zúgó tömeget hallgattam egész éjjel és elhatározásra próbáltam jutni magammal, nem, ez belülről fakad, egész mélyen beégett a lelkembe. Félek a tűztől, attól, amit felidéz, igen, ahogy a magyar mondja: úgy félek tőle, mint a tűztől (hahaha) – semmi mástól nem félek; ez a hajnali lángolás elvakít, rá emlékeztet, látom, mint akkor - a kép nem fakult semmit tizenhét év alatt - látom, ahogy áll az égő üzem előtt, két kezével védi az arcát, nem a lángoktól, nem, hanem, hogy ne lássák, hogy sír; csalt, ezért szégyellte magát, joggal, de szégyellte azt is, hogy ez meglátszik rajta, szóval  nekünk hátat fordítva állt ott, szemben a lángokkal, görnyedten, egyikünknek sem mert a szemébe nézni. Nincsenek fóbiáim, nem gondolom, hogy minden szál gyufa pusztító tűzvészt okoz, nem ezért mondom, hogy félek, és még csak nem is azért, mert magam is megéghetek, hiszen ott és akkor is biztonságban voltunk, a tűzoltó kordon mögött álltunk és néztük, ahogy elhamvad apánk élete munkája, ami pedig egyben maradt, azt szétveri az oltóvíz sugár, nem, a tűz többet jelent puszta veszélynél: az enyészetet, valami erőszakos, végleges elmúlást, aminek végére apánk élete sáros hamu és por maradt, üszkös emléke a hajdani szenvedélynek; a tűz elvakít, elviselhetetlenül feldühít, olyankor mániákusan gyűlölöm Andrást, a bátyámat, aki mindezt előidézte, ha nem is tevőlegesen,  hiszen maga a tűz csak okozat volt, az ok pedig ő maga, és ez az érzés máig elviselhetetlen. 

 Gyenge volt.

 5.

Régen sokszor raktunk tüzet a Tisza parton a kedvenc tisztásunkon, halat sütöttünk, majd minden napra jutott egy-kettő, jóllaktunk mindannyian, pedig sokan voltunk, hatan-heten legalább, vagy többen, jó barátok, osztálytársak, apáink, anyáink munkatársak, mindenki halakkal foglalkozott: halásztak és feldolgozták, vagy nagy tartályokban élve szállították őket a piacokra, mi meg horgásztunk, életmód volt ez, nem puszta szórakozás. Építettünk egy kunyhót a nagy jegenyefa tövébe, ott is lehetett aludni, bár nem engedték a szüleink, néha maradtunk mégis, és voltak eszközeink a főzéshez, sütéshez, és fűszerek, minden este készült valami, sokszor még télen is, halászlé bográcsban, vagy csak egyszerű sült hal nyárson, a specialitásom, a legjobb volt keszegből, a ponty ehhez túl zsíros, a törpeharcsa meg kicsi, ezek voltak a leggyakoribb zsákmányok, köpködtük a szálkákat, vagy lenyeltük, ha sikerült jól átsütni. András volt a legidősebb, görbe hátú és cingár, mint a horgászzsinór, gyorsan megnőtt, egy évvel azelőtt még akkora volt, mint én, pedig ő már majdnem kijárta az általános iskolát, mi, többiek tíz év körüliek lehettünk, főleg fiúk, de volt egy lány is, a Mari, cigánylány volt, osztálytársam, de kimaradt az iskolából egy év után, nem engedték a szülei, ki tudja miért. Sokszor velünk lógott, az apja halász volt apánk üzemében. Jó nagy tüzeket raktunk, bármikor sikerült, akár eső után is, és gyufa sem kellett, megoldottuk két fával, vagy ahogy András mutatta, nagyítóval, fa rengeteg akadt az ártéri erdőben, és senki nem szólt érte, ha jött az ellenőr, meghívtuk, egyen velünk, jóban voltunk, és neki is apánk volt a főnöke, az egész halászati téeszt ő vezette, de a legkedvesebb számára a feldolgozó üzem volt, ahol fagyasztott halszeleteket készítettek. Mint legnagyobb, hivatalosan a bátyám volt közöttünk a főnök, de őt kevés dolog érdekelte abból, amit mi csináltunk, őt Mari érdekelte, mert Mari kimaradt az iskolából, és András délutánonként őt tanítgatta a kis kunyhóban, horgászni nem szeretett, és nem is tudott jól, ellenben kitűnő tanuló volt, legszívesebben olvasott, vagy a Marinak magyarázott, az meg ült a lábánál, és nézett rá, mint pap a Krisztusra húsvétkor a körmeneten, amikor egyszer, ahogy hordozták körbe a szobrot a faluban, a négy férfi, akik vitték a vállukon, olyan részegek voltak, hogy csak tántorogtak és a Krisztus olyan erősen megbillent, majd a sárba esett, a hívők kapták el, hát akkor nézett olyan imádattal teli csodálkozással, tátott szájjal a pap, mint Mari az én bátyámra, akinek a szava számára imádság és szentség volt egyszerre, és ez így is maradt, mert később, úgy értem, jóval később hozzá is ment feleségül, de addigra már Andrásnak kettő, Marinak meg egy diplomája volt, tanárnő lett, András pedig szociológus és antropológus, a cigánysággal foglalkozott, ő volt a kisebbség integrációjának élharcosa Magyarországon, az ő tanácsait kérték ki a politikusok is, tudott cigányul, köztük élt, és valósággal imádta a feleségét. 

 Mégis megcsalta.

 6.

A metró már rég elment, álltam a peronon és néztem a helyet, ahol az előbb még ő volt és igyekeztem megmagyarázni neki gondolatban, hogy ne keressen hibást, csodás volt vele és lett is volna és lenne is még, és én most is akarom őt, de nem csalhattam, nem boríthattam fel mindannyiunk életét, előrelátón elkerültem tragédiákat. Remélem megértett engem, elfogadja, hogy jól tettem.

 Erős voltam.

 7.

Hihetetlen, hogy a tűzről mindig ugyanezek jutnak eszembe, annyira régen volt már, valamiért mégsem tudok napirendre térni, elfelejteni, megbocsátani, hogy is lehetne, hiszen apánk belehalt a veszteségbe, én elszegényedtem, új munkát kellett választanom, visszatértem a tudományos pályára. Nem mintha megbántam volna, legalább is most már nem bánom, pedig a siker, az igazi, a vágyott siker elmaradt, persze az igazsághoz tartozik, hogy sokan a tudósok közül így is nagyon irigykednek rám, egy intézet igazgatója voltam, akadémikus, professzor, de mégse neveztek ki, nem én lettem az Akadémia elnöke, pedig minden esélyem megvolt, mégis hagytam magam eltávolítani, nemcsak a pozícióból, de még az országból is, mi ez, ha nem csalódás?

 Nem is tudom.

 8.

Lángol a fal és a tükör, reggel öt lehet, nem aludtam semmit, kint a tömeg zúg, itt bent András zakatol a fejemben, látom a bozontos, szakállas arcát, megritkult, fehér szálakkal egyre sűrűbben tarkított göndörödő fekete haját, ahogy a nyakára lóg fésületlenül, igazán nem szép ember, már elnézést kérek, hogy ezt mondom, pedig a bátyám, de magas, majd két méter és görbe még mindig, hajlott a háta, sötét öltönye folyton gyűrött, pecsétes és dohánydarabkák tapadnak rá, ő ugyanis sodorja a cigarettáját vágott dohányból egykézzel a zsebében szinte ördögi ügyességgel, és amikor készen kiemeli, lecsipegeti a kilógó szálakat és lepöccinti a földre, ekkor ragadnak rá. Mari pedig mellette áll, legalább egy karjával átöleli, nem emlékszem, az esküvőjük óta láttam-e őt másképp, mint ebben az ölelésben, kivéve azt az estét a tűz idején, akkor ott állt mellettem és üvöltözött a rokonaival, hogy miért csinálták, zokogott, a ruháját szaggatta, mintha halottat siratna, később azt mondta, ő már akkor látta előre, hogy apánk ezt nem éli túl, hiába, ősi kultúra, akár tudhatta is.

 Gyönyörű nő volt.

 Már nem az, ma már egy idősödő cigányasszony, fényes fekete haja megfakult, ringó csípője elnehezült, tüzes szeme alig látszik ki a szemüveg mögül, de a hangja ugyanaz, éles, határozott, és lágy is, egyszerre idézi a pusztába kiáltott szót és a meghitt, érzéki sóhajt, amit csak a férjének tartogat, egy életen át ugyanannak a férfinak, ki nem hűlő szerelemmel és tisztelettel, ragaszkodással és önfeláldozással, és itt meg kell mondani, hogy hálája nem alaptalan, András csinált belőle magának feleséget, tanította, ébresztgette tudásvágyát, kíváncsiságát, a faluvégi elszigetelődés révén beléivódott, belemagyarázott, rákényszerített zárkózottságot felváltotta abbéli hittel, hogy a világ színes, sokféle és mindenki megtalálja a neki elrendelt helyet benne, ha nem fél kilépni a düledező vályogfalak közül. Mari kilépett, három gyereket szült a férje által kikiáltott nagy szabadságba, függetlenségbe, rokonoktól és népétől való eltávolodásba, amit a családjából mindenki rossz néven vett és ellenzett, de ő kitartott elhatározása mellett, elszánt volt és vak is, elvakította András egész lénye, hozzávaló jósága, kitartása; és erre András, a bátyám, aki addigra elismert nemzetközi szaktekintély lett, úgy jött haza egy külföldi konferenciáról, hogy bejelentette: elválik, nincs mese, ennyi volt, szerelmes lett egy perui indián nőbe, aki hozzá hasonlóan híres tudós, találkoztak és szeretkeztek, az élete megváltozott, el kell mennie, nem maradhat.

 Jellemző.

 Nem úgy, mint általában az emberek, hogy megcsalja a feleségét aztán mélyen hallgat, legbelül küzd csak a lelkifurdalással, de vigyáz, hogy kívül lehetőleg ne látsszon rajta semmi, mintha meg sem történt volna, nem, ő megjön és világgá kürtöli, elmondja a gyerekeknek, testvérnek, szülőknek, nem utolsó sorban a feleségének, aki ettől a nagy nyíltságtól szinte sokkot kap, napokig csak zokog sikoltva a maga természetes ösztönösségében, eleresztve az érzelmeit, talán kissé túl is játszva, felnagyítva a drámát akkorára, hogy végül már nem fér meg a házban, a családban, megtudja az egész falu, mekkora a sérelem, a hozott áldozat, az együtt töltött évek, a szerelem hogy váltak értéktelenné, a bizalom az ellentétévé, mivé lett az a nagy ember, az a szent, akire kislány kora óta felnézett, most letaszíttatott a porba, lejjebb a közönséges halandóknál, egyenesen a patkányok, férgek, csúszómászók szintjére minden átmenet nélkül: Istenem, miért büntetsz engem? hajtogatta a kérdést szüntelenül, a bűne az égre kiált!

 Hát megbosszulták.

 Persze nem azon, aki csalt, aki az egész helyzetet előidézte hűtlenségével, nem, neki okozták a legkisebb szenvedést, a legkevesebb kárt, talán mert tudták, semmije sincs a családján és a tudásán kívül, amit sajnálna, hanem a rokonain, gondosan számba véve a legnagyobb értéket, amink csak volt, hogy egy nyári este felgyújtsák a halfeldolgozó üzemet, amit apánk addigra megvett, valami megmagyarázhatatlan logika szerint azt az egyetlen létesítményt a környéken, ami nekik is munkát és megélhetést biztosított, mert itt jól éltek a munkások, erről mindig is gondoskodtam, mióta én voltam az igazgató. Apánk hazahívott, átadta a vezetést, maga csak bejárt, ellenőrzött, mindenbe beleszólt, ügyelt a rendre, tisztaságra, de a gazdálkodást rám hagyta, és meg kell mondjam, jól mentek a dolgaink, meglepően jól, egészen addig az estéig. Apánk rövid idő alatt belehalt a veszteségbe, elvitte egy szívroham mindössze hatvannyolc évesen, én földönfutó lettem a feleségemmel és a lányommal, egy félbehagyott tudományos karrier volt mindenem, tönkrementünk, míg ő a kezdeti nagy megrázkódtatás után gyorsan elvált, Pestre költözött albérletbe, később Peruba repült, csak egy év múlva hallottunk róla legközelebb, mikor hazatért.

 Behúzott farokkal.

 9.

Hat óra van, eltűnt a szobámból a hajnali tűz, kivilágosodott, még három órát kell várnom, hogy telefonálhassak Andrásnak, akkor Brüsszelben reggel hét lesz, most még korai volna, mélyen alszik Mari oldalán, döngve horkolnak önfeledten, igen, Mari megbocsátott, amikor hazajött, kicsit kérette csak magát, de visszafogadta, újra összeházasodtak, azóta András boldog és elégedett, és a felesége is megbékélt a sorssal, lám, mondogatja gyakran, őt nem lehet elhagyni, hozzá vissza kell térni a világ másik feléről is, egy fiatalabbtól és szebbtől is, nem volt hiába az áldozat, ő nem ismert más férfitestet, neki ez az egy a minden és ő tökkéletesen elégedett, így mondta, tökkéletesen, erősen megnyomva a „tök” szótagot, utalva rá, hogy mivel is elégedett ennyire, kicsit kuncogott hozzá, és ezzel András élete megoldódott a csalás ellenére is. Nem hiszem, felfogta-e valaha, hogy mit tett, ő él bele a világba, erőteljes személyisége nem ismer korlátokat, érvényesíti az akaratát minden körülmények között, nem kötik szabályok, mert nem állít ilyeneket magának és nem is fogad el senkitől, megy a saját feje után, bár ez komoly lecke volt neki, ez a perui kaland, a szeretője végül kidobta, ezt persze Marinak nem mondta el, de nekem igen, azon ritka alkalmak egyikén, amikor találkoztunk, mert én kerültem őt. Haragudtam rá és büntettem, mert tragédiát okozott, persze értem én, hogy ez nem volt előre látható, honnan tudhatta volna, hogy a felesége rokonai rajtunk állnak bosszút helyette, ő csak azt tette, amit helyesnek vélt: szerelmes lett és őszintén elmondta, vállalta is a következményeket, de a következmények kiszámíthatatlanok voltak, az ostor nem rajta csattant, kérdés, felelős-e ő mindezért?

 Bátor az, aki követi az érzéseit, őszinte önmagához és a környezetéhez, nem tagad meg magától semmit, nem keres kifogásokat és hivatkozási alapot, nem ámítja önmagát, mint én tettem, amikor a konferencián találkoztam azzal a lánnyal: kívántam, igen, tudtam, hogy ő is engem, abban is biztos voltam, hogy ennyi lenne az egész, egyéjszakás kaland, azután mindenki hazamegy, ha találkozunk is később, csak mint régi barátok emlékszünk majd egymásra, mégsem léptem, vállaltam inkább, hogy nevetséges leszek, pipogya döntésképtelen öregembernek fog tartani, mert nem bíztam magamban, hogy ha tényleg olyan jó, mint amilyennek látszott, akkor akarom-e majd abbahagyni, vagy én is romba döntöm a családomat, elmegyek, végül engem is kirúg a fiatal szerető, egyedül maradok, mert nem tudom, hogyan mehetnék vissza a feleségemhez, de leginkább büszkeségből, mert semmi esetre sem akartam Andrásra hasonlítani!

 Ez gyávaság. (Kérdőjel.)

 10.

Állok az ablaknál, nézem a csődületet az utcán, megnőtt, teljesen ellepi a szálloda előtti teret, de még a környező utcákat is, több ezren lehetnek, sokan jöttek az éjjel, fegyelmezettek, áll mindenki egyhelyben, a zúgás erősödik, már kifejezetten fenyegető, ellenünk tüntetnek, egy maroknyi tudós ellen, és egyre kevésbé hiszem, hogy meg tudjuk fékezni őket, valószínűleg a hatóság is mellettük áll, egészen eldurvult a helyzet.

 A háttérben a Viktória tóra kifut a halászflotta, öntik a halat a feldolgozókba, körülöttük millió apró csónak, mind kifelé tart a kikötőből, egyesével, kettesével ülnek bennük a halászok, megpróbálnak fogáshoz jutni, hogy fillérekért eladhassák a felvásárlóknak, kemény munka ez, és az eredménye nagyon bizonytalan, főleg, hogy úgy gondolják, én és a kollégáim el akarjuk venni tőlük még ezt is. Ezért gyűltek ide, védik a fogást és magukat, a jogukat a vízhez és a halhoz, zúg az elégedetlenség, pedig egyik sem az övék, csak odaengedik őket, és mi lettünk a kilátástalanságuk gyűlölt céltáblái, értem én, és tudom, hogy félreértés az egész, de ötletem sincs, hogyan mondjuk el nekik, hogy pont fordítva van minden?

 Egy embert ismerek csak, aki képes érvekkel hatni tömegekre és lecsillapítani őket. Andrást.

 Itt az idő, tárcsázok.