apám arcai
(tükör reflexiók)

 Egyre többször látom a tükörben apám arcát. Apám annyi idős volt, amikor meghalt, mint lassan én. Már többet éltem apa nélkül, mint vele.

 Apámat mindig komolynak látom az emlékeimben. Nem érzem az ő komolyságát magamban. Tele vagyok vágyakkal, mint gyerekkoromban, és később, fiatalként, és még később, apaként. És még most is, őszhajú férfiként. Lefoszlik rólam a fegyelem, csapongok. Nem alakítok, csak alakulok. Belső szabálytalanságok. Mindig is ilyen voltam.

 Apámat alakították. Külső szabályok, erőszakos regulák, szétmálló határok. Háború, Börtön. Mindkettőben ártatlan volt. Elmélyültté, szótlanná, szigorúvá ráncosodott. Távoli volt, nehezen elérhető. Messziről néztük és próbáltuk megérteni. Érezni akartuk a magányát. Barátai csak Brassóból és Recskről voltak. A gyárból soha senki. Később egy-két kolléga. Ritka vendégségek, hosszú, melankolikus esték.

 Mi is csalna mosolyt az arcra nehéz szerszámmal a kézben, ha az ember színházi rendező? Ha ezért feladta az otthonát, a gyökereit és új életet kezdett idegenben? Talán a helyzet komikuma, ami tagadhatatlanul benne van? Vagy a belenyugvás? És mi adna elégedettséget? Talán a felülemelkedés? A harcról való lemondás? Apám nem tudott megbékélni, benne forradalom volt. Minket békére intett. Hallgatott. Tán azt remélte, ha magára oszt minden szenvedést, nekünk már nem fog fájni.

 Belül élt, és remélem, a végére megbocsátotta magának a sorsát.  Azt hiszem, a világnak sosem bocsátott meg. Nem volt hívő ember, de Jézusról írt drámát. Mintha várt volna valamire.

 Brassóban más volt, megnyílt, vidám lett, beszédes, kedélyes, aktív. Örökké a hegyeket jártuk. Nagykőhavas, Schuller, Királykő, Poiana. Futottam utána, mint egy kiskutya. Látni akartam, amit mutat, hallani akartam, amit mesél. Amikor ő volt gyermek. Amikor ő nagypapával ugyanitt. Amikor fürödtek a Tömösben. Az volt az igazi hideg. Azért is bírta olyan jól a táborban… itt elhallgatott, súlyos, sűrű hallgatással. Csak mentünk, azután másutt folytatta. Amikor miccseztek a cabanában a Bolnocon. Amikor a nagybátyjánál Hosszúfaluban. Ott mivelünk is sokszor. Dohánytól megsárgult rövid ősz bajsza volt az öregnek, a szeme mosolygott. Szedtük a sárga maráncsent az udvaron, ordát vacsoráztunk. Apám nagy hangon kijelentette, Magyarországon nincsenek is hegyek, csak dombok azok, mondogatta. Anyám elnézően bólogatott, szerinte ami itt van, az már eleve túlzás. Jöttek ritkán látott rokonok, barátok, unokatestvérek. Apám mindenkinek hosszan mesélt. Akkor értettem meg, milyen sok minden történik velünk itthon. Ittam a szavait, beraktároztam őket a hosszú hallgatás idejére.

 Nézem apám arcát a tükörben. Ha mosolygok, mosolyog. Ritkaság. Keresem magam benne. Ismerem, hiszen az arc az enyém, már mélyülő vonások, de még nem ráncok, hátrafésült őszes haj. Nyírott borosta. Apám sosem volt borotválatlan, mocskosnak érezte magát tőle. Mindig másképp csinálom a dolgokat. Túl távol volt, amikor egész közel kellett volna. Ritkán értettünk egyet. Igyekeztem a gyerekeimmel más viszonyba kerülni. Vajon ők is érzik ezt?

 Mióta írok, sokszor eszembe jut, ahogy ült az íróasztalánál (pont ennél, aminél most én is dolgozom) magányosan, és kopogott az írógépén. Lélegzetvisszafojtva járkáltunk, apa ír, suttogtuk. Ujjammal kopogtam a gépe kattogását. Nem mutatta meg soha, mit írt, nem ismertük a műveit, csak a születésük ritmusát. Mostanra persze elolvastuk őket. Kíváncsi vagyok, mit szólna az én írásaimhoz.

 Nézem apám arcát a tükörben. Sötét árny a szemem alatt, táskás, fáradt. Sokat ültem a monitor előtt. Apám hajnalonta befűtött a cserépkályhába. A szeme alatt széncsík, ahogy kitörölte belőle az álmot. Mire felkeltünk, meleg volt és füstszag. Ő már elment a gyárba.

 A Duna-part mentette meg. Minden délután a kavicson feküdt és olvasott. Ócska fekete biciklije nagypapáé volt, anyám apjáé. Néha vele mentünk, a nővérem és én. Hétvégén anya is jött. Tele volt a Római-part. Mi játszottunk a gyerekekkel, apám nem beszélt senkivel. Ritkán úszott és rém furán. Mérsékelten szerette a vizet, a part volt az otthona. Nekem a víz maga.

 Esténként a Híradót nézte. Előtte vacsora. Sosem kommentálta a híreket, nem beszéltünk ilyesmiről. Ez máig megmaradt, a közélet nem a mi terepünk.

 Nézem apám arcát a tükörben. Napbarnított, szélcserzett. Sok szabadban töltött idő. Sport csak levegőn. Futás, bringa, kajak. Úgy tudom, apám sosem sportolt, mégis erős volt és kitartó. A sok túrázás ifjúkorában. Nem volt drukker sem, focit ritkán nézett. A síugrást és a műkorcsolyát szerette, Brassóban régen ezek voltak a sportok. Engem már egyik sem érdekel. A nővéremék minden évben végig izgulják a síugró versenyeket.

 A telek akkor jött, amikor már otthagyhatta a gyárat, és engedték értelmiségi munkát végezni. Apám nem alázkodott meg érte, nem kérte. Anyám tette. Ettől kezdve öltönyben járt mindenhová, rengetegszer mosott kezet. Utálta a koszt. Soha nem vett többé szerszámot a kezébe, csak ott, a gyümölcsfái közt. Ott magára talált. A telken soha nem írt. Jézus a koloniál asztalon várta. Utáltam azt a telket. Miután meglett, sosem kirándultunk többet, begubóztunk. Ha látni akartam őt, oda kellett mennem. Minden idejét ott töltötte, nyáron kint is lakott. Télen kikirándult és forró cujkát kortyolt a faház teraszán. Sosem értettem ezt a ragaszkodást. Jóval a halála után jöttem rá, az egyetlen talpalatnyi terület, ami az övé volt a világban. Brassóban külföldi lett, Magyarországon idegen maradt. Tanácsi lakásban lakott. A telken kívül nem volt számára hely.

 Apám arca sápadt. A ledlámpa fénye kékre festi a tükröt. Rosszul aludtam, kifejezéstelen tekintettel meredek rám. Megereszkedett vonások. Halotti maszk.

 A telken esett össze. Egyedül volt, egy szomszéd talált rá órákkal később. A mentők újraélesztették és kórházba vitték. Anyám még beszélt vele. Én otthon sem voltam, csak másnap tudtam meg, addigra már késő volt. Azután még jobban utáltam a telket.

 Húsz évvel később értesítettek, hogy apámat rehabilitálták. Kárpótlást kaptunk. Apám sosem beszélt csúnyán, de szinte hallottam, ahogy elküldi őket a búsba.

 Nézem apám arcát a fényképen. Vidám, felszabadult nevetés a kedvenc Duna-partján. Ritka, örök pillanat.